2. Who are you?!

Halkan csuktam be a kocsi ajtaját és intettem a többieknek is, hogy tegyenek ugyanígy. Tisztes távolságban álltunk meg a félig meddig lerombolt épület előtt. Hatalmas volt. Tisztes távolságból parkoltunk le, de tisztán kivehetőek voltak a járőrözők. Az egyetlen szerencsénk a hely mérete és a csapatuk kevés embere volt. Egyértelmű, hogy nem tudnak minden négyzetcentimétert figyelni.

-Külön megyünk be. Négyen vagyunk, négy különböző oldalról. Ha elcseszitek vége. –Suttogtam és elindultam a hátsó rész felé. Gyerekjáték volt eljutni egy kisebb téglafal mögé ahonnan a bejárat már csak alig pár méterre volt. Nem ismertem fel a fel-alá járkáló fickót, új lehetett még. Ahogy megfordult rohanni kezdtem ahogy csak bírtam. Bent voltam, és semmilyen jele nem volt, hogy lebuktam volna. A falnak simulva vártam pár percet. Gőzöm sem volt hol lehet a chip és bármelyik percben felrobbanhatunk ha rossz helyre lépünk. Mikor még fénykorát élte ez az iroda-raktárház szerűség többször is megfordultam itt, úgyhogy jól ismertem a járást. Felrohantam a félig meddig romos kőlépcsőn az emeleti részre. Minden helyiségbe berontottam. Minden követ, megmaradt bútor darabot megmozgattam. Kezdtem iszonyatosan ideges lenni. Ha minden igaz alig van időnk amíg a másik csapat ide nem ér. Hallottam a leparkoló kocsikat. Meg sem próbáltak rejtőzködni. Idegesen a betonfalba bokszoltam és átrohantam a főépületbe. Pisztolyomat görcsösen markoltam. Most már teljesen mindegy volt, hogy észrevesznek-e. Vagy lősz, vagy meghalsz. felborogattam minden útba eső tárgyat, de a chip sehol nem volt. És miután egyik társam sem küldött még jelet, ők sem járhattak nagyobb sikerrel. Egy tompa lövést hallottam az egyik melléképületből. Tudják, hogy itt vagyunk. Újabb lövés. Remélem az én egyik emberem húzta meg a ravaszt. Berontottam egy még furcsán ép ajtón, egy kisebb szoba szerűségbe. A megszokottnál több bútor volt, persze mind porig volt égve. Kirántottam minden egyes fiókot, eltoltam az asztalt ledöntöttem az állványokat. Semmi. Talán jobb lett volna hagyni az egészet. Mérgemben felmordultam és felborítottam az íróasztalt. Az ajtó becsapódott a hátam mögött. Nem ijedtem meg, sőt még csak össze sem rezzentem. Lassan fordultam meg, miközben ujjamat fegyverem ravaszán tartottam. Döbbenet ült ki arcomra, miután megpillantottam ellenfelem. Már ha ellenfélnek lehetne nevezni. Talán az ágyban még el is fogadnám, na de itt? Most hülyéskedtek velem, egy lány?! Méghozzá nem is akármilyen. Körülbelül fél fejjel alacsonyabb volt nálam, alig lehetett még tizennyolc. Hosszú barna haja lágy hullámokban omlott vállára. Törékenynek tűnt, nagyon is. Elképesztően gyönyörű volt. Szám halvány mosolyra húzódott.

-Vakard le a vigyort a képedről. -Mordult rám és szó nélkül elsétált mellettem az előbb felborított asztalhoz. Könnyű mozdulattal felállította és kirántotta az egyik fiókot. Szótlanul figyeltem minden mozdulatát. Megfordította a kihúzott fiókot és letépte az aljára ragasztott chip-et. Nem hiszem el. 

-Csak nem te is ezt kerested? -Mosolygott rám gúnyosan. 

-Honnan tudtad? -Kérdeztem elhaló hangon.

-Női megérzés. -Kacsintott rám és az ajtó felé vette az irányt. Az agyam végre kapcsolt és az ajtóhoz rohantam, hogy elálljam az útját. 

-Add ide a chip-et. -Utasítottam. 

-Persze, csak úgy a kezedbe nyomom. -Forgatta meg a szemét. 

-Nem szeretnénk ha bajod esne. -Suttogtam, miközben szorosan állára szorítottam. 

-Meg tudom magam védeni, és most jobb ha elengedsz, ugyanis kár lenne érted. -Sziszegte és a következő pillanatban már a homlokomnál éreztem a fegyvert. Ez a csaj komolyan gondolja. De jobb lett volna kétszer átgondolni kivel áll le. Egy röpke másodperc alatt kiütöttem a kezéből a fegyvert és a szoba másik végébe rúgtam. Szorosan az ajtónak nyomtam, egyik kezemet nyakára szorítva. 

-Jól figyelj kislány, minden bizonnyal rossz szakmát választottál, de leginkább rossz emberrel akartál ujjat húzni. Most azonnal a kezembe nyomod ami kell nekem, különben elbúcsúzhatsz siralmas kis életedtől. -Suttogtam fülébe. Kínlódva próbált szabadulni szorításomtól, de miután egész testemmel neki feszültem, esélye sem volt. Lehet, hogy ügyes lány, de fizikailag sokkal erősebb vagyok nála. Ujjaimat szorosabban fontam nyaka köré, aminek következtében hörögve vette a levegőt. 

-Odaadom. -Nyögte ki. Tenyerét amennyire tudta felém fordította én pedig azonnal zsebre vágtam az áhított chipet, a lányt pedig levágtam a földre. 

-Remélem még lesz szerencsénk egymáshoz. -Mondtam és becsaptam magam mögött az ajtót. Gondosan ügyeltem, hogy ne vegyen észre senki. Átértem a kocsihoz közelebbi melléképületbe, anélkül, hogy találkoztam volna bárkivel. A falnak simulva haladtam a kijárat felé. Fülzendítő durranás és éles fájdalom a karomban. Automatikusan odakaptam és a földre rogytam. 

-Ne haragudj rám, hiszen csak egy kislány vagyok aki nem tud bánni a fegyverekkel. Nem is értem miért adták a kezembe. -Töprengett el, miközben felém lépdelt és elém guggolt.

-Nyugi, számomra is hatalmas rejtély az itt tartózkodásod. -Feleltem a tőlem telhető legtöbb undorral a hangomban. 

-Nem kell megértened, csak add szépen vissza ami az enyém. 

-Tudod, amennyire megdugnálak, pont annyira szívesen ki is nyírnálak. -Sziszegtem, miközben kezemet automatikusan zsebemre szorítottam. Ha azt hiszi, hogy egy lövéssel a karomban több esélye van ellenem téved. Nagyon is.

-Ne hízelegj, csak add ide amire szükségem van. 

-Azt hiszem azt az alsónadrágomban megtalálod. -Kacsintottam rá, majd fogamat összeszorítva állóhelyzetbe löktem magam. Másodpercek leforgása kellett, hogy nekilökjem szemben a falnak. Kezeit háta mögé szorítottam és nekifeszültem hátának. 

-Tudod, szívesen érezném még a kis kerek seggedet, de én veled ellentétben végre hajtom amiért jöttem. Igazából nyugodtan le is lőhetnél, ugyanis a legtöbb ember ebben a szakmában nem rendelkezik túl sok emberrel aki hiányolná. Gőzöm sincs te miért lehetsz itt, ugyanis azon kívül, hogy dögös vagy és meglőtted a karomat, rohadtul nem érted a dolgod. Mindenesetre sajnállak, hogy ezt az életmódot kellett választanod. És bár kibaszottul nem kellene megbíznom benned, elengedlek, te pedig hagysz elsétálni. Mert meglőhetsz akárhányszor, úgyis te szívod meg. Így legalább kamuzhatod azt a nagyfőnöknek, hogy megpróbáltál mindent, de nem találtad meg. -Utolsó mondatom végén, lágyan fülcimpájára haraptam, végül ellöktem magamtól és elindultam a kijárat felé. Leadtam a többieknek a jelet, hogy végeztünk és szálljanak be a kocsiba. Az ajtó előtti csatorna tetejét felnyitva, kivettem a kis távirányítót és lenyomtam a piros gombot. A távirányító létezéséről senki más nem tudott. Mindent elsöprő robbanás és a már jóval mögöttem lévő épület lángokban omlott össze. Valamilyen bosszantó oknál fogva reménykedtem benne, hogy a lány megúszta a robbanást. (...)-Mi van veled tesó? Örülnöd kéne, ahhoz képest pedig elég búval baszott vagy. -Csóválta meg fejét legjobb barátom.-Csak gondolkozom.-Mi történt a raktárban? -Kérdezte Ryan.-Volt ott egy lány...-Egy lány?! Most ugratsz. -Szakított félbe.-Nem. Besétált a szobába és rögtön tudta hol van a chip. Kemény csajnak tűnt első pillantásra, de egyértelmű, hogy nincs túl sok tapasztalata. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. -Mondtam, és halkan felszisszentem mikor kiszedte belőlem a golyót.-Hogy érted, hogy nem tudod kiverni a fejedből? -Vonta fel egyik szemöldökét, miközben bekötözte a karomat. Hallottam ahogy a többiek lent üvöltöznek. Mindenki ünnepelt. Pontosabban engem ünnepeltek, én mégis itt ülök a szobámban.-Igazából lényegtelen. Soha többet nem látom.

~

Csajok, ez lenne tehát a következő rész :). Nagyon remélem, hogy tetszik és iszonyatosan hálás vagyok a kommentjeitekért<3. Igazából miattuk sikerült ilyen hamar frissíteni, úgyhogy mindent bele, hiszen a történet még jóformán el sem kezdődött. Írjátok meg mit olvasnátok szívesen, milyen szálon szeretnétek ha futna, min lehetne javítani vagy mi tetszik! Puszi.
Ancsi.