2. Who are you?!

Halkan csuktam be a kocsi ajtaját és intettem a többieknek is, hogy tegyenek ugyanígy. Tisztes távolságban álltunk meg a félig meddig lerombolt épület előtt. Hatalmas volt. Tisztes távolságból parkoltunk le, de tisztán kivehetőek voltak a járőrözők. Az egyetlen szerencsénk a hely mérete és a csapatuk kevés embere volt. Egyértelmű, hogy nem tudnak minden négyzetcentimétert figyelni.

-Külön megyünk be. Négyen vagyunk, négy különböző oldalról. Ha elcseszitek vége. –Suttogtam és elindultam a hátsó rész felé. Gyerekjáték volt eljutni egy kisebb téglafal mögé ahonnan a bejárat már csak alig pár méterre volt. Nem ismertem fel a fel-alá járkáló fickót, új lehetett még. Ahogy megfordult rohanni kezdtem ahogy csak bírtam. Bent voltam, és semmilyen jele nem volt, hogy lebuktam volna. A falnak simulva vártam pár percet. Gőzöm sem volt hol lehet a chip és bármelyik percben felrobbanhatunk ha rossz helyre lépünk. Mikor még fénykorát élte ez az iroda-raktárház szerűség többször is megfordultam itt, úgyhogy jól ismertem a járást. Felrohantam a félig meddig romos kőlépcsőn az emeleti részre. Minden helyiségbe berontottam. Minden követ, megmaradt bútor darabot megmozgattam. Kezdtem iszonyatosan ideges lenni. Ha minden igaz alig van időnk amíg a másik csapat ide nem ér. Hallottam a leparkoló kocsikat. Meg sem próbáltak rejtőzködni. Idegesen a betonfalba bokszoltam és átrohantam a főépületbe. Pisztolyomat görcsösen markoltam. Most már teljesen mindegy volt, hogy észrevesznek-e. Vagy lősz, vagy meghalsz. felborogattam minden útba eső tárgyat, de a chip sehol nem volt. És miután egyik társam sem küldött még jelet, ők sem járhattak nagyobb sikerrel. Egy tompa lövést hallottam az egyik melléképületből. Tudják, hogy itt vagyunk. Újabb lövés. Remélem az én egyik emberem húzta meg a ravaszt. Berontottam egy még furcsán ép ajtón, egy kisebb szoba szerűségbe. A megszokottnál több bútor volt, persze mind porig volt égve. Kirántottam minden egyes fiókot, eltoltam az asztalt ledöntöttem az állványokat. Semmi. Talán jobb lett volna hagyni az egészet. Mérgemben felmordultam és felborítottam az íróasztalt. Az ajtó becsapódott a hátam mögött. Nem ijedtem meg, sőt még csak össze sem rezzentem. Lassan fordultam meg, miközben ujjamat fegyverem ravaszán tartottam. Döbbenet ült ki arcomra, miután megpillantottam ellenfelem. Már ha ellenfélnek lehetne nevezni. Talán az ágyban még el is fogadnám, na de itt? Most hülyéskedtek velem, egy lány?! Méghozzá nem is akármilyen. Körülbelül fél fejjel alacsonyabb volt nálam, alig lehetett még tizennyolc. Hosszú barna haja lágy hullámokban omlott vállára. Törékenynek tűnt, nagyon is. Elképesztően gyönyörű volt. Szám halvány mosolyra húzódott.

-Vakard le a vigyort a képedről. -Mordult rám és szó nélkül elsétált mellettem az előbb felborított asztalhoz. Könnyű mozdulattal felállította és kirántotta az egyik fiókot. Szótlanul figyeltem minden mozdulatát. Megfordította a kihúzott fiókot és letépte az aljára ragasztott chip-et. Nem hiszem el. 

-Csak nem te is ezt kerested? -Mosolygott rám gúnyosan. 

-Honnan tudtad? -Kérdeztem elhaló hangon.

-Női megérzés. -Kacsintott rám és az ajtó felé vette az irányt. Az agyam végre kapcsolt és az ajtóhoz rohantam, hogy elálljam az útját. 

-Add ide a chip-et. -Utasítottam. 

-Persze, csak úgy a kezedbe nyomom. -Forgatta meg a szemét. 

-Nem szeretnénk ha bajod esne. -Suttogtam, miközben szorosan állára szorítottam. 

-Meg tudom magam védeni, és most jobb ha elengedsz, ugyanis kár lenne érted. -Sziszegte és a következő pillanatban már a homlokomnál éreztem a fegyvert. Ez a csaj komolyan gondolja. De jobb lett volna kétszer átgondolni kivel áll le. Egy röpke másodperc alatt kiütöttem a kezéből a fegyvert és a szoba másik végébe rúgtam. Szorosan az ajtónak nyomtam, egyik kezemet nyakára szorítva. 

-Jól figyelj kislány, minden bizonnyal rossz szakmát választottál, de leginkább rossz emberrel akartál ujjat húzni. Most azonnal a kezembe nyomod ami kell nekem, különben elbúcsúzhatsz siralmas kis életedtől. -Suttogtam fülébe. Kínlódva próbált szabadulni szorításomtól, de miután egész testemmel neki feszültem, esélye sem volt. Lehet, hogy ügyes lány, de fizikailag sokkal erősebb vagyok nála. Ujjaimat szorosabban fontam nyaka köré, aminek következtében hörögve vette a levegőt. 

-Odaadom. -Nyögte ki. Tenyerét amennyire tudta felém fordította én pedig azonnal zsebre vágtam az áhított chipet, a lányt pedig levágtam a földre. 

-Remélem még lesz szerencsénk egymáshoz. -Mondtam és becsaptam magam mögött az ajtót. Gondosan ügyeltem, hogy ne vegyen észre senki. Átértem a kocsihoz közelebbi melléképületbe, anélkül, hogy találkoztam volna bárkivel. A falnak simulva haladtam a kijárat felé. Fülzendítő durranás és éles fájdalom a karomban. Automatikusan odakaptam és a földre rogytam. 

-Ne haragudj rám, hiszen csak egy kislány vagyok aki nem tud bánni a fegyverekkel. Nem is értem miért adták a kezembe. -Töprengett el, miközben felém lépdelt és elém guggolt.

-Nyugi, számomra is hatalmas rejtély az itt tartózkodásod. -Feleltem a tőlem telhető legtöbb undorral a hangomban. 

-Nem kell megértened, csak add szépen vissza ami az enyém. 

-Tudod, amennyire megdugnálak, pont annyira szívesen ki is nyírnálak. -Sziszegtem, miközben kezemet automatikusan zsebemre szorítottam. Ha azt hiszi, hogy egy lövéssel a karomban több esélye van ellenem téved. Nagyon is.

-Ne hízelegj, csak add ide amire szükségem van. 

-Azt hiszem azt az alsónadrágomban megtalálod. -Kacsintottam rá, majd fogamat összeszorítva állóhelyzetbe löktem magam. Másodpercek leforgása kellett, hogy nekilökjem szemben a falnak. Kezeit háta mögé szorítottam és nekifeszültem hátának. 

-Tudod, szívesen érezném még a kis kerek seggedet, de én veled ellentétben végre hajtom amiért jöttem. Igazából nyugodtan le is lőhetnél, ugyanis a legtöbb ember ebben a szakmában nem rendelkezik túl sok emberrel aki hiányolná. Gőzöm sincs te miért lehetsz itt, ugyanis azon kívül, hogy dögös vagy és meglőtted a karomat, rohadtul nem érted a dolgod. Mindenesetre sajnállak, hogy ezt az életmódot kellett választanod. És bár kibaszottul nem kellene megbíznom benned, elengedlek, te pedig hagysz elsétálni. Mert meglőhetsz akárhányszor, úgyis te szívod meg. Így legalább kamuzhatod azt a nagyfőnöknek, hogy megpróbáltál mindent, de nem találtad meg. -Utolsó mondatom végén, lágyan fülcimpájára haraptam, végül ellöktem magamtól és elindultam a kijárat felé. Leadtam a többieknek a jelet, hogy végeztünk és szálljanak be a kocsiba. Az ajtó előtti csatorna tetejét felnyitva, kivettem a kis távirányítót és lenyomtam a piros gombot. A távirányító létezéséről senki más nem tudott. Mindent elsöprő robbanás és a már jóval mögöttem lévő épület lángokban omlott össze. Valamilyen bosszantó oknál fogva reménykedtem benne, hogy a lány megúszta a robbanást. (...)-Mi van veled tesó? Örülnöd kéne, ahhoz képest pedig elég búval baszott vagy. -Csóválta meg fejét legjobb barátom.-Csak gondolkozom.-Mi történt a raktárban? -Kérdezte Ryan.-Volt ott egy lány...-Egy lány?! Most ugratsz. -Szakított félbe.-Nem. Besétált a szobába és rögtön tudta hol van a chip. Kemény csajnak tűnt első pillantásra, de egyértelmű, hogy nincs túl sok tapasztalata. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. -Mondtam, és halkan felszisszentem mikor kiszedte belőlem a golyót.-Hogy érted, hogy nem tudod kiverni a fejedből? -Vonta fel egyik szemöldökét, miközben bekötözte a karomat. Hallottam ahogy a többiek lent üvöltöznek. Mindenki ünnepelt. Pontosabban engem ünnepeltek, én mégis itt ülök a szobámban.-Igazából lényegtelen. Soha többet nem látom.

~

Csajok, ez lenne tehát a következő rész :). Nagyon remélem, hogy tetszik és iszonyatosan hálás vagyok a kommentjeitekért<3. Igazából miattuk sikerült ilyen hamar frissíteni, úgyhogy mindent bele, hiszen a történet még jóformán el sem kezdődött. Írjátok meg mit olvasnátok szívesen, milyen szálon szeretnétek ha futna, min lehetne javítani vagy mi tetszik! Puszi.
Ancsi.

1. It's not a game anymore

Lassan fújtam ki a cigifüstöt, hagyva, hogy pár másodpercig fehéren lebegjen, végül pedig eltűnjön. Vigyorogva fordultam Ryan felé, miközben unottan a földre ejtettem a csikket. Magabiztos léptekkel sétáltunk be az ajtón. Senki nem ismert minket, mégis mindenki tudta kik vagyunk. Tekintetemet lassan végigvezettem a tömegen, felmérve a lehetőségeket. Aprót biccentettem Ryan felé, jelezve, hogy később találkozunk. A bárpultnak támaszkodó csinos fenék felé vettem az irányt. Hátammal lazán a pultnak támaszkodva helyezkedtem el.

-Milyen érzés a hely leggyönyörűbbjének lenni? –Kérdeztem, miközben a tökéletesen bevált mosolyomat intéztem felé. Halkan felkuncogott és szőke haját kezdte csavargatni. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne az életben. Várjunk csak, hiszen az is. Lágyan végigsimítottam az arcán, majd óvatosan csuklójára szorítva húztam magam után.

-Mit szólnál hozzá ha közelebbről is megismernénk egymást. –Búgtam fülébe. Arcát elöntötte a pír, de egy apró biccentéssel jelezte, hogy nincs ellenére. A kijárat fele szemeim végig Ryant keresték. Még mielőtt kiléptünk volna az ajtón megpillantottam. Épp egy szintén alig pár perce ismert csaj nyakát csókolgatta. Rávigyorogtam, bár tudtam, hogy nem látja és elhagytuk az épületet. Az őr egy elismerő pillantást küldött felém mikor távoztunk. Hány percet is kellett itt tartózkodnom, hogy felszedjek valakit? Tíznél nem többet. Meg sem próbáltam beszélgetésbe elegyedni a mellettem haladó lánnyal, ugyanis még a neve sem érdekelt. Úgyis elfelejteném. Kinyitottam előtte a hatalmas fekete Range Rover ajtaját, végül pedig beültem a volán mögé.

-Hova megyünk? –Kérdezte vékonyka hangon, bár egyértelműen volt már benne.

-Egy gyönyörű helyre. –Kacsintottam rá. (…)

Másnap a telefonom csörgésére ébredtem. Gyorsan kinyomtam mielőtt a mellettem alvó, faszom tudja, hogy hívják felébred. Na nem mintha aggódnék, hogy nem aludhatja az igazak álmát, csak szeretnék lelépni anélkül, hogy észrevenné. Magamra kapkodtam a ruháimat és kiviharzottam a hotelszobából. Szórakozottan dobáltam a slusszkulcsot a kezemben, miközben a kocsim felé haladtam. Bepattantam a volán mögé és visszahívtam Ryant.

-Hol vagy tesó? –Szól bele a telefonba.

-Most jöttem ki a Hilton-ból. –Utaltam a hotelra ahol az éjszakámat töltöttem.

-Haza mész? –Kérdezte.

-Igen.

-Ott találkozunk. –Szólt bele utoljára és kinyomott. Fújtatva vágtam le a telefont az anyósülésre. Semmi másra nem vágytam csak egy kis egyedüllétre a saját birodalmamban. Annyiszor átkoztam magam, hogy adtam Ryan-nek egy kulcsot a házamhoz, mégsem kértem soha vissza. Végül is olyan mintha a testvérem lenne. Valamint azon kevés emberek közé tartozik, akik ismerik a legsötétebb titkaimat. Nem csak ismeri, de még a része is. És itt most határozottan nem arra gondolok, hogy én lennék Hannah Montana. Röpke negyed óra alatt már a garázsba tolattam, ahol csak úgy sorakoztak a drágábbnál-drágább kocsik. Felakasztottam a slusszkulcsot a többi mellé és elindultam a bejárat felé. Ahogy arra számítani lehetett, a kispöcs már a hűtőmet fosztotta. Morogva pacsiztam le vele, majd szó nélkül a nappali hatalmas bőrkanapéja felé igyekeztem. Ryan velem szemben terpeszkedett el egy zacskó chips kíséretében. Hangosan rágcsált, miközben én csak meredten bámultam rá, várva, hogy végre kinyögje mit akar. Ugyanis „vadászat” után soha nem keressük fel a másikat legalább délig, hacsak nem valami fontos ügy van a dologban. Jelen pillanatban pedig még kilenc óra sem volt.

-Hogy sikerült a tegnap este? –Kérdezte két falat között.

-Egynek elment. De igazán hagyhatnánk a mellébeszélést.

-Figyelj Justin, egy nagyon komoly lehetőségről van szó. –Kezdett bele mondandójába.

-Akkor hol vannak a többiek? –Vontam fel szemöldököm.

-Gondoltam előbb beszámolok neked. Elég kockázatos az ügy. Akár bele is kerülhet pár emberünkbe. –Hajolt előre. –John T. küldte szét a megbízást. De nem csak nekünk, hanem Ed csapatának is. –Magyarázta. Rezzenéstelen arccal koncentráltam mind a nevekre, mind a lehetőségeinkre.

-Pontosan miről lenne szó? –Tértem rá a lényegre.

-Emlékszel a gyártelepre amit a múlt hónapban majdnem felrobbantottunk? –Kérdezte, mire én egy apró biccentéssel jeleztem, hogy folytassa. –Szóval, mint kiderült ott maradt az egyik chip. A hely tele van TNT-vel, és minden bizonnyal Edék sem fognak meghátrálni. Valamint azt sem tudjuk, hogy hol van. De ha még meg is találjuk, el kell juttatnunk Japánba. –Zárta le mondandóját. Arcomat a kezeimbe temetve kezdtem mérlegelni.

-Mit nyerünk ezzel az egésszel? –Kérdeztem.

-40.000 Dollár és egy egész évre bebiztosítanak minket. –Ryan válasza minden lehetséges aggodalmat kiölt belőlem.

-Benne vagyunk. –Jelentettem ki. Legjobb barátom hatalmasat nyelt, de egy aprót bólintott. Biztos voltam benne, hogy ő is benne van. De még ha nem is lenne így, az én szavam sokkal többet nyom a latban.

-Hívd át a többieket és Susant pedig állítsd rá a másik csapatra. Én elmegyek zuhanyozni. –utasítottam, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. A ruháimat bevágtam a szennyesbe. Nem tököltem túl sokat a víz alatt, ugyanis biztos voltam bene, hogy egy fél óra sem kell és már mindenki lent fog gyülekezni. Bevonultam a hatalmas gardróbba, amit bármelyik nő megirigyelne és magamra kapkodtam a ruháimat. Nadrágomat lennebb toltam, hogy tökéletesen látszódjon alsónadrágom Calvin Klein felirata. Egy kevesebb időt még babráltam a hajammal, majd pontban fél óra elteltével már a többiek társaságát élveztem. Felvázoltam nekik a helyzetet és, hogy mi lenne a feladatunk. Kétlem, hogy ne lett volna bárki, aki ne tartott volna ettől az ügytől, de nem volt beleszólásuk.

-Még ma este végrehajtjuk. –Jelentettem ki. Telefonom csörgése zökkentett ki. Susan neve állt a kijelzőn. Ő volt az egyetlen női tag a csapatban. Bár ő inkább a tech részét végezte.

-Megtudtál valamit? –Kérdeztem rögtön.

-Este kilenckor indulnak. Négyen mennek be az épületbe, a maradék emberük pedig kívül lesz. Ők korábban oda mennek, de pontosan nem tudtam kideríteni, hogy mikor. Alkonyat előtt semmiképp nem kellene oda menni. –Hadarta el az információkat.

-Értem, köszi. Ha kiderítesz még valamit azonnal hívj! –Tettem le a telefont.

-Nyolcra megyünk oda. Ryan, Jim, Eric és én megyünk be. Tom te az északi oldal sarkánál leszel a kocsival, Jake te pedig a déli oldalon leszel. Nem szállhattok ki az autókból. A többiek pedig elintézik az őreiket, de csak miután mi bejutottunk. Világos? –Néztem körbe. Mindenki egyetértően bólintott. (...)

Idegesen markoltam a kormányt. Mellettem Ryan, mögöttem pedig a srácok ültek akikkel bemegyünk az épületbe. Akármennyire is nem akartam beismerni tartottam a mai ügy-től. Nem attól, hogy valami bajom esik, hanem, hogy a csapattársaim elbuknak, vagy esetleg, hogy Ed csapata előbb szerzi meg a chip-et. Ez már nem a jól megszokott biztos siker féle ügy volt. És ez még csak a kezdet. Ez többé már nem csak holmi játszadozás a pénzért. 

~

Íme az első rész. Itt még semmilyen szerelmi szál nem indult el, ez leginkább az egész sztori felvázolása. A következő részben viszont kiderül, hogy is kerülhet egy ilyen szituációba bármilyen lány. Remélem tetszett!

Bemutatkozás

Sziasztok!

Páran már ismerhettek az előző blogomról. Mint ahogy az is, ez is Justin-ról fog szólni. Bár itt a híres énjétől nagyon távol fog állni. Azért remélem tetszeni fog. Az alapötlet a Danger című történetből fakad, de lényegében teljesen más a koncepciója az enyémnek. Bármilyen gondolat is fogalmazódik meg bennetek egy rész után, vagy ha csak egy helyesírási hiba miatt is, de nagyon szépen kérlek titeket kommenteljetek :). 

Jó olvasást! 

Ha esetleg bármi másra kíváncsiak vagytok, vagy csak érdekelnek a hétköznapjaim, az alábbi linkeken megtaláltok!

Ancsi.

Másik blog: http://youarethesweetestdrug.blogspot.hu/

Twitter: https://twitter.com/Ancseeh

Tumbl: http://ancsigood.tumblr.com/